Istennek szentelt személyek az Ószövetségben

A pátriárkák idejében nem voltak külön papi feladatokra szentelt személyek. Ezeket a családfők látták el. Ők voltak az egyedüli közvetítők Isten és a nemzetségük, vagy törzsük tagjai között. Tisztségük a legidősebb fiuk­ra szállt. Izraelen kívül a pogányok körében azonban már voltak papok. (Pl. Melkizedek, Sálem királya). Jákob is fiaival Egyiptomban jól szervezett papságot talált és ősidők óta külön kasztot alkottak. Nagyon műveltek voltak, ők adtak lendületet a fejlődésnek s örökítették át a kultúrát. Nagy előjogokat élveztek. Papjai voltak ez időtájt a suméroknak, az akkádoknak, a babiloniaiaknak, az asszíroknak, a médeknek, a hiszkoszoknak, az elamitáknak, stb.
Az izraeli papság megalapítása Mózes idejére tehető, de kétségtelen, hogy szálai jóval előbbre nyúlnak. Pl. az ősi szentélyek gondozói, stb. A pap egyrészt az oltár körül szolgált (áldozatok bemutatása), másrészt Isten nevében szólt az emberekhez, az Ő akaratát tolmácsolta az emberekhez. E szolgálatot igen korán Lévi utódaira bízták (leviták). Az ő örökségük Jahve volt, s nem kaptak örökrészt az Ígéret földjéből. A nép tizedet adott nekik. Vezetőjük a főpap volt. Az első: Áron, Mózes testvére. Áron utódai főpapok lettek, Lévi utódai pedig csak leviták.
A leviták különböző szolgálatokat végeztek a szent sátorban, majd az izraeli szentélyekben és a templomban. Idővel 24 osztályba osztották őket, egy-egy hétig teljesítve szolgálatot. Minden osztálynak volt egy felügyelője. (héb: negid; gör. episztatesz = epszkoposz.) Ők őrizték a frigyszekrényt, ők énekeltek és zenéltek a templomban, ellátták a kapusi szolgálatot. Gondot viseltek a szent edényekre, előkészítették a felszentelt kenyereket, levágták az áldozati állatokat. A népet tanították. De engedelmességgel tartoztak a papoknak. Ők voltak a papok szolgái. Szolgálatukat felszentelés útján nyerték el, de nem volt jellegzetes viseletük. Később len köntöst viselnek. Ilyen levita volt pl. az Újszövetségben Barnabás is. (ApCsel. 4.36.)
A papság felosztására (papokra és levitákra) akkor kerülhetett sor, amikor Jeruzsálem lett a vallási élet központja, Kr. e. 620-ban. A királyság alatt a papok nem élveztek már akkora önállóságot, mint korábban, mert a király uralkodott fölöttük is. Ő iktatta be a szolgálatba, ő határozta meg, hogy mely szentélyben teljesítsenek szolgálatot (Jeruzsálem, Dán, Bétél, Nób). Lassan királyi tisztviselőkké váltak. Csak ők mutathatták be az áldozatot a király tudtával, a templomi rendet is ők szabták meg. Élükön a főpap állt, s alárendeltjei: a helyettese, a templomőrség elöljárója, három "küszöb őre" és az első osztályú papok vagy öregpapok. A fogság után a levitákat másodosztályú papként kezelték, s kialakult a papi kódex Kr.e 450 körül. Szolgálatuk alatt mellükön melltáskát (efod) viseltek. Hogy valaki pap lehessen, be kellett bizonyítsa, hogy Áron nemzetségéből származik. A királyság alatt Cádok leszármazottjának kellett lennie. A cádokiták a papi tisztséget egészen a makkabeusi időkig látták el. IV.
Antiochus Epiphanész már más nemzetségbelieket is pappá, vagy főpappá nevezett ki. 153-tól Kr. e. 37-ig a hasmoneusok töltötték be e tisztséget. Utána Heródes, majd Kr. e 4-től Kr. u. 70-ig a rómaiak nevezték ki a főpapot.
Pap csak testi fogyatékosság nélküli, feddhetetlen hitű személy lehetett, aki tiszta szüzet vett feleségül. Szolgálata alatt bort nem ihatott, tilos volt ekkor a nemi élet is. Tisztának és szentnek kellett lennie Jahve előtt, mert az ő oltáránál szolgált. Felszentelésük is érdekes volt. Feladatuk: szombaton kitenni a templom arany asztalára a felszentelt kenyeret, az illatáldozat oltárán reggel és este tömjént égetni, a menora mécseseit a legfinomabb olajjal tisztítani és vigyázni, hogy soha ki ne aludjon, az udvaron táplálni a tüzet, reggel-este égőáldozatot bemutatni, az állat vérével meghinteni és megáldani a népet. A templomon kívül ők állapították meg a leprások gyógyulását s a levitákkal gondoskodtak a templom biztonságáról, harsonával kihirdették amit kellett, magyarázták a Törvényt, tanították a népet imádkozni-énekelni, s megszervezték az istentiszteletet. A templomi szolgálatot felváltva végezték. Minden ­héten sorshúzással más osztályra került sor (24 osztályuk volt). Ruhájuk: bokáig érő köntös hosszú ujjakkal, 14 méter öv, melynek vége bokáig ért, díszesebb fejfedő. A világiakkal szemben nekik alsónadrágot is kellett viselni. A szolgálatuk után úgy öltöztek, mint mások.
A főpap egyedül léphetett be a szentek szentjébe, és itt csak ő mutathatott be áldozatot. Ezért a legnagyobb fokú életszentségre kellett törekednie. Megfelelő korúnak kellett lennie, özvegyet nem vehetett el, csak tiszta szüzet, kivonták a levirátus kötelezettsége alól, a papok törvényei is kötelezték. Köteles volt személyesen bemutatni az áldozatot sabbat, újhold és az évi ciklus három nagy ünnepén: pészach (húsvét), sávuot (pünkösd=hetek ünnepe) és szukót ( Sátoros ünnep= hálaadás) ünnepén. Ő volt a legfőbb közvetítő Isten és a nép között. Ő volt a legfőbb bíró. Elnökölt a Szanhedrin gyűlésein, ő kente fel a királyt. Ruhája különbözött minden papétől. Köntöst, melltáskát, efodot és sapkát viselt. Ezt csak istentiszteleten használhatta.
A templomban nők: özvegyek, szüzek is voltak. Ruhákat szőttek, javítottak, takarítottak a templomban és énekeltek. Később csak a takarítást bízták rájuk.
Szent idők: a sabbat - szombat. Nyugalmi nap. Az újhold, az év hetedik hónapja (tisri), ami a sabbat a hét napjai között, az a hetedik hónap az év hónapjai között. Pascha (pészach) Niszán hónap 14-én kezdődött az egyiptomi szabadulás emlékére. Mindenkinek Jeruzsálembe ­kellett mennie és áldozatot kellet bemutatni. A hetek ünnepe (Pünkösd) hála az aratásért. Sátoros ünnep (Szukót) Hálaadás termény betakarításért. A trónralépés ünnepe. Az újév (Rós hasána) Szeptember végén van: Tisri hónap első napján. Az engesztelés napja (jóm-kippur) Tisri hónap 10-én. Bünbakot kergetnek a pusztába. A templomszentelés (hanuka). Purim (jóm purim). Annak emlékére, hogy Eszter megmentette a zsidókat a megaláztatásoktól.